Aki Pesten élte lesz a húszas éveit, pontosan tudja, milyen katartikus élmény hajnali fél háromkor, egy középszar parti után hazafelé támolyogva meglátni egy török fiatalembert, aki egy görgő húskolosszus mellett izzadva machetével vagdossa a gyrosnak való cafatokat. Nekem a borjúminden és a hagymacsipösigen már több mint egy évtizede a kedvenc szavaim közé tartoztak, és abban reménykedtem, hogy házas emberként, családapaként, sőt, még nagypapa koromban legalább két gircsát tolok hetente.
Amikor kijöttünk Sonjával, nagyon megörültem, amikor láttam, hogy ideát is vannak török gyorsbüfék. Aztán rájöttem, hogy túl hamar ittam a medve bőrére.
A svájci gyrost az eredeti, török nevén nevezik: döner kebab. Egy szendvics kb. 10 frankba kerül (kb. 2000-2200 forint), a mérete másfélszer akkora, mint az otthoninak. A hús benne állítólag borjú, ám sokkal világosabb, mint az otthoni. Az ízét Balázs barátomnak sikerült igen költőien megfogalmaznia: „ez itt félig hús, félig hazugság…”. Igen, az ember eszi, és bár nem tudja, pontosan mi nem stimmel, de zsigereiben érzi, hogy ez nem az igazi. Talán valami darált húspürét csempésznek bele?
De ez még nem minden! Az otthoni két löttyintés (egy adag ismeretlen eredetű fehér szósz és egy adag csipősszosz) helyett itt úgynevezett koktéljoghurtot használnak, ami kísértetiesen hasonlít az ezer sziget salátaöntetre – pfuj.
Tegnap azon filóztam, hogy ha ilyen szar a helyi gyros, akkor miért eszem mégis olyan gyakran? Nos, azt hiszem ez is egy módja a nosztalgiának. Van, aki magyar népdalestre jár, és van a két marokkal tolja a borjúmindent...
