Mint Sonja elmesélte, nem a lakó volt a paraszt, amikor ránk hagyta a fenyőt. Zürichben nem lehet a karácsonyfákat csak úgy kihajítani a szemetesbe/utcára, hanem ki van jelölve egy nap (január 6.), amikor is a helyi szemétszállító vállalat agilis és professzionális munkatársai elviszik. Ha ezt a napot elmulasztod, akkor ott rohad a luc a lakásodban egy évig. Senki se követi el ezt a hibát kétszer, elhihetitek.

 

Fotón ábrázolom, miként segítik házunk lakói (minket beleértve) a szemétszállító urak és hölgyek munkáját.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A letelepedés jegyében ma délelőtt bementünk a helyi önkormányzathoz bejelenteni, hogy megérkeztünk, ezentúl itt fogunk élni a hetedik kerületben. Természetesen, mint azt sejtitek, új otthonunk nem sokban hasonlít az otthoni hetedik kerületre.

 

A bejelentkezést egy hatvanas néni végezte, aki bruttó negyven percen keresztül tartott kiselőadást arról, mekkora hibát követett el Sonja, amikor ahelyett, hogy személyesen ment volna be a budapesti svájci nagykövetségre valami papírért, elfogadta, hogy majd a konzul postán átküldi Svájcba. Merthogy a papír még nem érkezett meg, ezért a néni még nem tud kiállítani egy másik papírt, ami majd a harmadik papírral együtt elég lesz a negyedik papír lepecsételéséhez. Vagy valami ilyesmi. Hogy őszinte legyek, én már a második papírnál totál lemaradtam, és csak arra koncentráltam, hogy okosan nézzek.

 

Persze igazából mindegy volt, hogyan nézek. A néni, miután bejelentettük, hogy hamarosan összeházasodunk, csípőből elkönyvelt zöldkártyavadásznak. Olyan lenézően és becsmérlően nézett rám, hogy majdnem elnézést kértem tőle amiatt, hogy Sonjával egymásba gabalyodtunk. Azt hiszem, az effajta előítéletekhez hozzá kell majd szoknom.

 

 

Az önkormányzat után utunk a városházára vezetett, ahol leadtuk az esküvői okmányokat és megkaptuk a végleges időpontot – január 29.

 

Az adminisztráció itt is kb. fél órát tartott: kérdőívek, nyilatkozatok végtelen sora, köztük olyan gyöngyszemekkel, mint:

 

 

Egy ideig gondolkoztam, hogy a „nem” helyett a „nem tudom”-ot jelölöm be (szüleim sosem bizonyították DNS vizsgálattal azon állításukat, hogy ők nemzettek), de végül úgy döntöttem, nincs szükségünk újabb feladatokra.

 

 

Hazatérve ebéd, majd vásárlás. Két menő szupermarket lánc van Svájcban, a Migros és a Coop, a háziasszonyok közül az egyik típus ide húz, a másik oda, valahogy úgy kell elképzelni, mint a Fradi-Újpest ellentétet, csak itt nem verik össze egymást néhány raclette sütővel. Sonja Migros-párti, úgyhogy úgy döntöttem, én is az leszek. Legyen otthon béke.

 

 

Hetven felé közelítő, de magát legfeljebb hatvanötnek valló szofisztikált néni, kezében egy vekni kenyérrel odafordul a mellettem álló árufeltöltő kisasszonyhoz:

-        
-  Asszonyom, rendkívül röstellem, de panaszt kell tennem.

-        -  Miről lenne szó, asszonyom?

-        -  Ennek a vekni kenyérnek rá van írva a zacskójára, hogy 400 gr. Az előbb rátettem a mérlegre, és képzelje, a súlya nem érte el a négyszáz grammot!

 

Árufeltöltő kisasszony pókerarccal elnézést kér, és javasolja, hogy cserélje ki az árut egy másikra, amely bizonyára eléri majd a 400 grammot. Néni elégedetten méricskéli az új vekni kenyeret.

 

- Látod, ezek a tipikus svájciak elég idegesítőek tudnak lenni néha – súgja oda nekem Sonja. Nem is sejti, milyen rémületet indít el bennem a megjegyzése. Te jó ég - hűlök el - ez itt TIPIKUS???
 

 

Migros után átugrottunk a postára, hogy végre felvegyük a drótnélküli internetet biztosító kütyünket (router). Otthon ismételten bebizonyítottam, hogy csak majdnem vagyok teljesen hülye a technikához, hisz sikeresen be is üzemeltem a kütyüt. Magyarul mostantól hardcore online vagyok. És ez jó.