Egy hét telt el a UPC bevezető tréningjéből, de már most van valami, ami nyomja a lelkem. Tudjátok, a csapatban nyolcan vagyunk, ebből öt olasz „secondo”. A secondo azt jelenti, hogy ők már itt születtek Svájcban, de a szüleik délről vándoroltak be. Ennek a gyakorlati következménye annyi, hogy még a svájciaknál is nehezebb őket megérteni: folyamatosan keverik a svájci német és az olasz nyelvet, gyakran a mondat közepén váltanak oda-vissza.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A srácok hihetetlenül sztereotip fickók, bármelyik Bud Spencer filmbe elmennének mellékszereplőnek. Alacsonyak, hangosak, van köztük Angelo, Domenico, Francesco, Stefano és Maurizio. Ha elkezdenek érvelni, játsszák az arcukat ezerrel, miközben érezni, hogy alapvetően a légynek sem tudnának ártani. Klasszikus "Helyi Vagány Csávók", akik elvégeztek egy szakmunkásképzőt, most húszévesen pedig kizárólag a cigi, a foci, a verda és a pina érdekli őket. Na jó, még az iPhone-juk, amit szünetben folyamatosan nyomkodnak.

 

De. És itt jön egy hatalmas DE.

 

Abban a pillanatban, hogy elkezdődik a munkahelyi tréning, mintha valamit átkapcsolnának az agyukban. Hirtelen valami számomra döbbenetes lelkesedéssel és odafigyeléssel kezdik magolni, hogy a UPC comfort csomagjában hány MegaBit/sec a garantált sebesség, hogy ez mennyibe kerül, és milyen Hardware szükséges a csomag megrendeléséhez. A munkán kívüli világ pedig ettől a pillanattól kezdve le van szarva.

 

Továbbmegyek: a kommunikációs tréningen, amikor megkérdezte a tréner, hogy miért fontos nem leordítani a vevőt, akármennyire undok is, Francesco, a legvagányabb azt válaszolta, hogy „azért, mert ügyfélszolgálatosként mi vagyunk azok, akik leginkább befolyásolják a vevőben a vállalatunkról kialakított képet. Ha mi nem adunk neki kifogástalan szolgáltatást, akkor majd egy másik cég megteszi helyettünk. Kedvesnek és segítőkésznek kell lennünk, hogy hosszú távon is ügyfélként üdvözölhessük vevőinket”. Bevallom, amikor Francesco befejezte a mondandóját, és sírva-röhögve fordultam oda hozzá, hogy gratuláljak neki a nyilvánvalóan bemagolt vállalati kamuszöveghez, de a szemeibe nézve nem lehetett nem észrevennem, hogy az egészet teljesen komolyan gondolta. A többiek pedig teljesen egyetértettek!

 

Nem mondom azt, hogy Magyarországon teljesen kinevelték belőlem ezt a fajta, otthoni szemmel nézve szánalmas és naiv lelkesedést, pozitív hozzáállást, de tény, hogy jómagam, akit anno Kojak barátom a középiskolában „lelkes fasznak” titulált, ezekhez a másodgenerációs olasz suhancokhoz képest mérföldekkel le vagyok maradva, ami a munka iránti tiszteletet és alázatot illeti. És ha már itt, a legalsó szinteken is így állnak a svájciak a munkához, akkor talán érthető, mitől legendás az a bizonyos svájci minőség.

 

Bár csak egy hete dolgozom itt, de már most egyértelmű számomra, hogy a svájciak nem lottón nyerték az országukat. Dolgos emberek, tisztességgel és hatékonyan robotolnak, és tudják, mikor kell az arcukat hátrább sorolni, csupán azért, hogy a munka haladjon.

 

Nem tudom, hogy be fogok-e tudni illeszkedni.